Poros évszázadok sötét bilincsében
Vártuk a fény megváltó melegét
Hogy betöltse az emberi szívek
Éjszakáját
És életet leheljen a világba.
Hogy – akár egy finom óra szerkezete –
Beinduljanak a fogaskerekek
Csírába szökkenjen a remény
S a föld, mint egy óriási tüdő,
fellélegezzen.
Nézem az adventi koszorút.
Pislákoló gyertyafénnyel mosolyog:
A fenyőillat ünnepélyes alázata
Megtöri a csendet.
Lila gyertyaláng lobban – már közel jársz –
Évszázadok néma kápolnái visszhangozzák
Halk léptedet.
A haldokló emberiség óriási szíve
Csordultig telik lényeddel,
Meleg szereteted lángja
Gyengéd fénnyel ölel át.
Lángra gyújtod az örömet
És várakozásunk rózsaszín gyertyája
Szelíden suttogja: nemsokára elérkezel.