Ragyogó vasárnap reggel köszöntött a Kerek Rét lakóira. A nap meleg sugarai még a legkésőbben kelő virágokat is felébresztették, akik szirmot bontottak és jó reggelt kívánva egymásnak összemosolyogtak.
Ilyen csodaszép reggelen Méh Ildi sem tudott sokáig a paplan alatt maradni. Fürgén ugrott ki ágyából, megmosakodott, tornázott egy jót, majd elrepült Katicához.
Katica álmosan dünnyögve nyitott ajtót neki.
– Jó reggelt! Azét jöttem, hogy van-e kedved piknikezni ezen a gyönyörű reggelen?
– Piknik? Az meg micsoda? A legszebb álmaimból ébresztesz fel hajnalok hajnalán, hogy olyat csináljak, amiről azt se tudom, mi fán terem…
– Ugyan, Katica, ne zsörtölődj! A piknik kirándulást, sétát jelent, reggelivel. De ebéd is lehet, végeredményben mindegy…
Bepakolták hát az ennivalót Ildi kosarába és elindultak. Maguk mögött hagyták a kis házat, lassan ballagtak a zöld fűben. Megcsodálták a vadárvácska finom szirmait és a mezei szegfű lila árnyalatait. Amikor azonban már jó magasan járt a nap, jobbnak látták árnyékba vonulni és tízóraizni.
– Itt ez a nagy barna gomba, elférünk alatta. Kellemesen árnyékol, itt megpihenhetünk, – javasolta Ildi.
– Itt? Miért nem inkább ott szemben az alatt a hatalmas lapulevél alatt? Az olyan, mint egy óriási napernyő!
Leültek hát a levél alá. Ám alighogy elővették a tízórait, lassan halványulni kezdett az imént még szikrázó napsugarak.
– Ez a nagy lapulevél annyira árnyékol, hogy lassan már az orromig se látok – mászott ki Ildi méltatlankova a levél alól. Amikor azonban észrevette az égen tornyosuló sötét felhőket, megrémült.
– Fussunk haza, ebből bizony nagy vihar kerekedhet!
– Ugyan már, biztosan csak egy nyári eső közeleg – legyintett Katica és nagyot harapott az uborkás szendvicsébe. – Ez alatt a gyönyörű zöld ernyő alatt egyébként sem ázunk meg.
Így hát tovább piknikeztek a nagy lapulevél árnyékában. Az ég közben egyre sötétebb lett, fényes villámok cikáztak rajta végig. Egyszercsak eleredt a jégeső.
– Jaj, bőrig ázunk! – jajgatott Ildi.
– Ugyan, ne félj, az ernyőnk megvéd az esőtől…
Ám az eső egyre sűrűbb lett, jégcseppjei egyre dühösebben kopogtatták a lapulevelet. Végül az nem bírta tovább és behasadt.
– Jaj, a nyakamba zúdul az eső! – Csuromvíz lett a ruhám!
A zivatar nem akart szűnni. Hangos dörgés kísérte az égen végigfutó villámokat. A lapulevélen lévő lyuk pedig egyre tágasabb lett. Hazafutni késő volt: vacogva, csuromvizesen gubbasztott a két piknikező. Szárnyacskájuk összetapadt, hátukon hideg víz futott végig.
– Megfázunk és meghalunk… – sírdogált Katica.
– Ugyan! Legfeljebb egy kicsit, hapcih!… náthásak leszünk…
Ildi épp zsebében kotorászott, hogy zsebkendőjét megkeresse, amikor az eső csitulni kezdett. A felhők közül lassan előbújt a nap. Katica kíváncsian mászott ki a levél alól.
– Elállt az eső! Hurrá!
– Katica, én azt hiszem, begfáztam…
– Induljunk haza, majd főzök neked meleg teát, attól jobban leszel.
– Beleg teát és bastag sálat is kérek, jó? Bég bielőtt lázas lennék…
– Vastag sálat is kapsz, ne félj.
A vasárnapi piknik bizony teával, sállal és meleg pokróccal ért véget. Meg Méh Ildi vacogó reszketésével, tüsszögésével. És Katica lelkiismeret-furdalásával… Bizony, talán jobb lett volna mégiscsak a gombát választani – a csalogató zöld lapulevél helyett.
Annika, nagyon aranyos a mesed.