6 – A rétbajnokság

Kora hajnal volt. A rét még szunnyadt – a legkorábban kelő madarak is a másik oldalukra fordultak csupán és jóízűen aludtak tovább. A virágok sem bontottak még szirmot. Egyszercsak éles csivitelés hasított bele a csendbe.

– Csirip, csirip, ma van a nagy nap! Ma van a verebek nagy napja! – köröztek a verebek izgatottan a levegőben.

A rét lassan mozgolódni kezdett a zajra. Vajon miféle nagy nap miatt csap ez a cserfes népség ekkora lármát?!

– Bajnokság lesz! Rétbajnokság! – csiripelték.

Hamarosan kiderült, hogy a Kerek Réten bizony aznap verseny készül. Nem is akármilyen, hanem magasugró-bajnokság, amelyre mindenki benevezhet. A verebek szervezik, s a legújabb kerek réti pletykák szerint, erősen bíznak abban, hogy ők lesznek a bajnokok. Ki más lehetne a győztes, ha nem egy veréb, aki egész éIetét átugráIja?

Hamarosan izgalom lett úrrá a környékbelieken: vajon mi fán terem az a rétbajnokság?

A verebek buzgón szervezkedtek. Felkérték a pókokat, hogy szőjenek kerítést a versenypáIya köré. A fődíjat, egy csillogó serleget, becses gyűjteményükből Szarkáék adományozzák. Tücsök úr a mezei himnuszt fogja elhegedülni a győztes tiszteletére.

– Ti pedig, kerek rétiek, eddzetek, hogy hat órára csúcsformában legyetek! Mindenkit várunk a bajnokságra! – hordták szét a hírt a szervezők.

Szépen lassan elérkezett a délután. A verseny színhelye előtt kíváncsi tömeg kezdett gyülekezni. Katica és Méh Ildi belépőjegyet szorongattak. – Nem szép ezektől a verebektől, hogy már most azon hencegnek, hogy övék lesz a fődíj – állapították meg.

A nézők helyet foglaltak. Mindenki kíváncsian várta a megnyitót. Amikor az óra hajszálpontosan hatot jelzett, Veréb Viktor, a főrendező ünnepélyesen szót kért.

– És most, kedves nézők, hadd mutassam be a versenyzőket. A Kerek Rét lakói közül senkinek sem volt bátorsága, hogy felvegye a versenyt a nagy bajnokjelöltekkel: Veréb Vincével, Veréb Vilmával, Veréb Verával és velem. Ez azt bizonyítja, hogy mindnyájan egyetértetek, kedves barátaim, hogy csakis veréb lehet a mai nap győztese.

A bajnokság elkezdődött. A versenyzők sorra próbáltak szerencsét, ki tudja átugrani a rudat – illetve szalmaszáIat. A rúdfelelős Harkály bácsi és Harkály néni volt, akik csőrükben tartva emelték azt egyre magasabbra. A nézők hangosan szurkoltak. A verseny lassan eldőlni látszott: Veréb Viktor ugrásán egyikőjük sem tudott túltenni.

Egyszercsak egy ismeretlen lépett a versenypáIyára. Zöld sportmezt viselt, zöld sportcipővel. Még a cipőjéből kikandikáló zoknija is zöld volt.

– Remélem, még nem késtem el a versenyről. Szöcske Szilárd vagyok és a Kerek Rét túloldalán lakom. Csak most ért el hozzám a verseny híre és szeretnék benevezni.

A közönség ámulva nézte a jövevényt.

– Ha van annyi bátorságod, hogy összemért az erődet a verebek legjobbjával, Viktorral, miért ne? – nevettek előre a vesztes szöcskén a verebek.

Miután bejegyezték Szöcske Szilárd nevét a többi versenyző neve mellé, mindketten felkészültek az ugrásra. Előszor Veréb Viktor lendült neki. Nagyot dobbantott, magasra lendült, és átugrotta a szalmaszálat. A nézők tapsoltak, Viktor pedig olyan büszkén ment vissza helyére, akár egy hős. 

Szöcske Szilárd következett. Szilárd kissé megtornáztatta izmait, majd nekirugaszkodott, és olyan hatalmas lendülettel szökkent a levegőbe, hogy még a pipacsok feje is beleszédült.

– Óóóóóó!

Hétszer akkorát ugrott, mint a veréb.

– Éljen a győztes! Éljen Szöcske Szilárd! Övé a fődíj! – ünnepelte a közönség.

A csillogó serleget azonban a verebek már nem tudták átnyújtani, szégyenükben elrepültek valamennyien.

– Bizony, így jár az, aki előre iszik a medve bőrére – jegyezte meg Bagoly doktor csendesen. – Elbizakodik, aztán pedig gyakran pórul jár.