Ébredezik a város
Fehér porcukorral
Hintette be
A decemberi ég
Ajándékként
Nyújtotta át
Nekünk talán
Hogy pár pillanatra
Megálljunk
Az élet oltára
Előtt
És fejünket lehajtva
Fogadjuk
A láthatatlan áldást
A csend
Töredékét
A béke
Szilánkját
Amint óvatosan
Megkarcolja
Megkeményedett
Emberi
Szíveinket
Hogy újra felfedezhessük
Azt az isteni nagyságot
Ami ránkmosolyog
A puha hóesésben
A fehér háztetőkben
Meleg csizmákba
Öltöztetve
Rohanó lépteinket
Ahogyan
Keressük
Hívjuk
Gombnyomással
Rendeljük a
Legmodernebb
Elvárásaink
Bársonyába
Öltöztetett
Csodát
Amely már
Kétezer éve
Rongyokban,
Alázatunk jászlába
Fektetve
A miénk