Csodaszép májusi reggel volt. Ragyogóan sütött a nap és bodzaillat úszott a levegőben. Katica jókedvűen ugrott ki ágyából. Az ablakhoz futott – piros pettyes hálóingje csak úgy szállott utána.
– Micsoda gyönyörű idő van! – ujjongott. – Egy ilyen napfényes délelőttöt nem tölthetek itt a négy fal között… Kirándulni megyek! – határozta el, s már indult is a szekrényéhez, hogy fölvegye piros nadrágját és pettyes pulóverét. Azért piroslott így be, mert – hétpettyes katicabogár lévén – csupa pipacsos öltözékből állt a ruhatára.
Hátizsájkába csupán egy vekkert tett – nehogy elfelejtse, mikorra kell hazaárnie ebédelni. Kulcsra zárta gombaházát és útnak indult.
Ballagott, nézelődött – lassan, kényelmesen, ahogy ráérő turistákhoz illik. Kicsi otthona egyre inkább távolodott tőle, egyre apróbbak lettek a pettyek is a tetején. Katica megcsodálta a kéklő májusi eget, a nap aranyló sugarait. Megpihent egy kicsit egy falevél árnyákéban, majd kitérőt tett a mezőre, hogy megnézze, felébredtek-e már a harangvirágok. Éppen elmellőzött egy lapulevél alatt horkoló legyet, amikor hirtelen nagyot kordult a gyomra.
– Itt a reggeli legfőbb ideje – állapította meg. – Azt hiszem, az ott egy vadrózsabokor lesz… ha szerencsém van, finom falatokat is találok rajta.
A rózsabokor terebélyes, idős növény volt, telis-tele bódító illatú, rózsaszín virágokkal. Levelei azonban satnyának tűntek, mintha valaki megtépázta volna őket. Katica ettől olyan lelkes lett, hogy a méhecskék, akik a nektárt gyűjtögették döngicsélve, nem győztek csodálkozni.
– Minek örülsz annyira, pettyeske?
– Hát nem tudjátok?? Hát nem látjátok?? Nézzétek a leveleket! – szólította fel jelentőségteljesen a méheket.
A méhek elhűltek. Mit nézzenek azokon a satnya, tépett leveleken?! Akkor már inkább a virágokat nézik, azok tele vannak nektárral, amit, ha összegyűjtenek, finom mézet készíthetnek belőle.
Katica a bokor egyik szárán észrevett egy jókora tetvet, aki a levelet majszolta. Aztán egy másikat, aki a friss hajtást pusztította éppen. Odasietett hozzájuk és gyorsan bekapta a falánk tetveket.
A méhek álmélkodva nézték.
– Csodálkoztok, ugye? El sem tudok ízletesebb reggelit képzelni, mint ezt a csemegét. Nem tartotok velem?
A méhek fejüket rázták.
– Nem, nem, köszönjük! De örülünk, hogy te jól laksz ezekkel az izékkel…
– Levéltetvekkel.
– Levéltetvekkel, mert nekünk regeteg bajt okoznak azzal, hogy elpusztítják a leveleket. Így lassan az egész rózsabokor elpusztul virágostul, mindenestül. Márpedig akkor honnan gyűjtjük majd a nektárt? Hálásak vagyunk neked érte – zümmögték.
– Ugyan már, semmiség – legyintett Katica. De bármikor látjátok ezeket a finom falatokat, csak telefonáljatok, és én jövök. Ha nem bírom megenni őket, majd készítek belőlük befőttet.
– Én szólok neked. – hallatszott egy bizonytalan zümmögés a katicabogár háta mögül. Egy méhlány állt ott, aki sárga pulóvert és fekete szoknyát viselt.
– Ildi vagyok – nyújtotta kezét.
– Hétpettyes Katalin Ilona, de mindenki csak Katicának hív. Egy pöttyös galócában lakom az erdő szélén. Nemrég költöztem ide, mert házacskámat, ahol azelőtt éltem, tavaszi zápor pusztította el. Így kerültem a Kerek Rétre.
Méh Ildi csendben hallgatta.
– Remélem, sikerül itt otthonra találnod.
A méhek egyetértően döngicséltek. Ildi rámosolygott.
– És azt is remélem, hogy jó barátnők leszünk majd együtt.
Katalin Ilona teleszájjal, boldogan bólogatott.