Az elkövetkező napok nagy-nagy izgalommal töltötték el Katicát. Reggelente, alighogy felhörpintette pettyes bögréjéből kakaóját, máris indult bűvésziskolát keresni. Szentül elhatározta, hogy bűvész lesz, a katicák első számú mágusa. Kölcsönkérte Harkály bácsi kalapját és fényes fekete köpenyét. A derék harkály csodálkozott ugyan, vajon mihez kezd a szénfekete öltözékkel egy katicabogár, de nem akarta firtatni az ügyet. Elvégre, ha Katica megígéri, hogy vigyáz rá – mert az bizony ünneplő ruha és báli kalap -, miért ne adhatná kölcsön kis barátjának?
A mágusjelölt pedig naphosszat járta a mezőt. Bűvésziskolának azonban se híre, se hamva nem volt.
– Bűvésziskola? Hát az meg mi fán terem? – csodálkoztak a verebek. – Akkor azért vagy abban a csüngő-lógó fekete maskarában, ami úgy lóg rajtad, mint madárijesztőn a csőszné ruhája! – derültek.
Katicát kezdte bosszantani a sok csipkelődés.
– Igenis, bűvésznek! És vedd tudomásul, te gúnyolódó veréb, hogy ez itt rajtam Harkály bácsi ünneplő ruhája. És azt is vedd tudomásul, hogy ha egyszer majd híres mágus leszek, pirosszemű nyúllá változtatlak és bezárlak egy nyúlketrecbe, ahol egész nap füvet rágcsálhatsz! – kiáltotta, majd sarkon fordult, faképnél hagyta a verebeket. Csúfondáros nevetésük azonban még távolra is elhallatszott.
Lehetséges, hogy az egész Kerek Réten egyetlen bűvésziskola sincs? – szontyolodott el egyre jobban. Szomorúságában már-már pityeregni kezdett.
Egyszercsak hirtelen megpillantott egy hálóját szövő pókot.
Megvan! – derült fel az arca hirtelen. Ha bűvész nem is, kötéltáncos még lehetek! Lám csak, a pók sem jár iskolába, mégis olyan fürgén fut végig a hálóján, hogy a leghíresebb kötéltáncos is megirigyelhetné.
És már repült is haza kis házába. Kissé nehézkesen ugyan, mert igen súlyos volt Harkály bácsi köpenye.
– Nini, denevér! – álmélkodott a Pocok család, mikor elrepült fölöttük.
Alighogy hazaért, máris kotorászni kezdett a fiókban. Hamarosan jókora kötelet húzott ki belőle. Két konyhaszéket állított fel egymással szemben, támlájukra kötötte a kötél két végét, és már mászott is fel a székre. Onnan pedig a szék támlájára. Óvatosan előrelépett egyet, jobb lábával egyensúlyozni próbált és elindult a kötélen.
De akkor, jaj, mi történt! Ahogy a kötél megmozdult, Katica megbillent, elvesztette egyensúlyát és hatalmas puffanással a földre esett. Hangos recsegés-ropogással eldőlt a szék is, egyenesen Katicára.
– Jajjajjajajjjajaj…
A feje szédült, lábát éles fájdalom járta át. Ahogy megmozdult, a fájdalom még erősebb lett. Így hát meg se próbált felállni, csak a földön jajgatott fájdalmában.
A kétségbeesett hangokra hamarosan odacsődültek a verebek, akik egészen mostanáig kacagtak rajta. Amikor azonban észrevették, mi történt, látták, hogy ennek a bizony a fele sem tréfa! Elrepültek hát Bagoly doktorért, aki azonnal félbehagyta az énekóráját, felkapta táskáját és máris indult a kis házikóhoz.
– Ez bizony egy lábtörés – állapította meg a doktor, miután megvizsgálta Katica lábát. Most begipszelem, és hat hétig rajta kell, hogy maradjon a lábadon a kötés. A csontnak újra kell forrnia. És addig semmi kötéltánc! Nem állhatsz lábra még jó ideig! – tette hozzá szigorúan. Írok ki neked Antivakarin cseppeket is, a viszketésre.
Katica hát fehér gipszcsizmát kapott. Szegénynek csak úgy sajgott a törött lába. Szólni se volt kedve, csak szipogott. Ám titokban megfogadta – bár ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be senkinek, – hogy soha többé nem akar cirkuszi mutatványos lenni.