Langymeleg nyári este volt. A bársonyos égbolton sorra gyúltak ki a csillagok. Ahogy lassan leszállt a sotétség, fényük egyre szikrázóbb Iett.
Katica és Méh Ildi álmélkodva nézték.
– Milyen varázslatos az égbolt! Mintha egy nagy szőnyeg lenne, telistele ezüst pöttyökkel.
– A csillagok meg olyanok, mintha egy nyaklánc szétszóródott gyémántjai lennének… Ábrándoztak, nézték a júliusi eget. Egyszercsak Méh lldinek hirtelen egy ötlete támadt.
– Katica, tudok egy helyet, ahonnan még jobban láthatjuk a csillagokat.
Egy kis tisztásról az egész szőnyeg, akarom mondani égbolt látható, fák sem takarják el.
– Menjünk, menjünk! – lelkesedett Katica. Amióta a lába meggyógyult, folyton izgett-mozgott, nem győzte bejárni a rétet.
Így hát elindultak. Az erdőhoz érve egyre nagyobbra nőttek a fák árnyékai. Ahogy beljebb haladtak a sűrűben, az árnyékok eltűntek, koromfekete sötétség vette őket körül.
– Messze van még? – nézett korül félénken Katica.
– Itt kell lennie valahol… taIán még nem értünk oda.
Bukdácsoltak hát a sötétben tovább. A fák lombjaival langyos szellő játszott, az erdő mélyéből titokzatos hangok szűrődtek ki.
– Biztos, hogy erre van? Nem kellene inkább visszafordulnunk?
Hűvösre fordult a szél is. Ildi tanácstalanul nézett korül. Egyszercsak elpityeredett.
– Nem tudom, hol van az a hely. És azt sem tudom, hol vagyunk…
– Félek… – görbült sírásra Katica szája is.
Zokogva borultak össze. Olyan keservesen sírtak, hogy még az öreg tölgyfáknak is elfacsarodott a szíve, vigasztalóan susogtak lombjaikkal. Ahogy így itatták az egereket, Méh Ildi egyszercsak egy csillogó valamire lett figyelmes.
– Nézd, ott van egy csillag!
A fényes pont egyre közeledett, és egyre nagyobb lett. Már csak néhány lépésnyire volt tőlük.
– Hiszen ez egy egészen különleges csillag! Biztosan megszökött az égről… Erre a csillag elkacagta magát.
– Csillag? Dehogy vagyok én csillag. Jancsi a nevem, és a Szentjánosbogarak családjának elsőszülött fiúgyermeke vagyok. És mégcsak nem is az égről jövök, hanem munkából. Én vagyok az erdő egyik pici lámpája, most épp a kakukknak világítottam, olvasni tanul ugyanis… – mutatkozott be illedelmesen meghajolva. – Hát ti miért sírtok ilyen keservesen?
Katica elmesélte, hogyan indultak csillagnézőbe, és hogyan mentek tovább az erdő sűrűjébe, míg eltévedtek.
– Sebaj, majd én segítek nektek hazajutni. Ismerem a környék minden zugát, magam is, errefelé születtem. Világítok nektek, csak gyertek utánam. Hazavezetlek titeket a Kerek Rétre.
Így is tortént. A kis csapat elindult, elöl ment Jancsi, kis lámpájával mutatva az utat. Katicáék követték. Az sűrű erdő egyre ritkult, míg egyszer csak kiértek a rétre, ahol már minden fűszáI ismerős volt.
– Köszönjük, köszönjük! – hálálkodtak.
– Ugyan már, kicsiség – mondta a szentjánosbogár szerényen. – Mindig segítek azon, aki bajban van. Erre tanítottak a szüleim… És ha valaha szükségetek lesz éjjeli lámpára, csak szóljatok, majd jövök.
Jóbarátként búcsúztak el egymástól. Katicának még otthon is a fülében csengtek Jancsi szavai: ”Mindig segítek azon, aki bajban van…”